Talabér éppen a Csudajóitt Parkban sétálgatott, mikor szembetalálkozott
legkedvesebb gyermekkori barátjával, Kardoszjánosszal. Láthatóan fekete mélabú
felhője árnyékolta be arcát, szemében nem csillogott a megszokott huncut fény,
amelyet derűt hozó csínytevések biztos előjeleként tarthatott számon az
emberiség.
- Drága barátom, Talabér! - szólt szomorú szemekkel Kardoszjánosz, s tekintete
olyan volt, mint egy esőverte pocsolya vize, borongós őszi alkonyon. - Éppen
téged kereslek! Már csak a te eszed segíthet rajtam!
Kardoszjánosz arca most egy jeges, téli hajnalon kivert kutya ábrázatát
öltötte.
- Ne csigázz, meséld el, hogy mi történt! - unszolta Talabér, akit nagyon
megrázott, hogy barátját ilyen állapotban látja viszont.
Kardoszjánosz fáradtan lerogyott egy padra, és olyan volt, mint egy kifacsart,
csupalyuk zokni. - Kapaszkodj meg, mert nem akármilyen történetet fogsz
hallani!
Talabér szófogadóan megkapaszkodott a pad támlájában.
- Néhány nappal ezelőtt a parkban sétálgattam, és nagyon szomorú voltam -
kezdte Kardoszjánosz, az évtizedek súlyát vállain viselő aggastyán megfáradt
hangján.
- Mint most?
- Hát, majdnem. De ne szólj mindig közbe, mert úgy sosem jutunk a végére! -
csattant fel Kardoszjánosz, majd észbekapva, hogy ez nem illik jelenlegi
állapotához, gyorsan olyan lett, mint egy leeresztett léggömb. - Szóval itt
sétáltam a parkban, és roppantmód szomorkodtam azon, hogy nincsen gyerekem.
- Hogy nincs gyereked? - csodálkozott Talabér. - De hiszen nincs is feleséged!
Hát hogyan lenne akkor neked gyereked!
- Hát éppen ez az! - kiáltott fájdalmasan Kardoszjánosz. - Micsoda
igazságtalanság az, hogy akinek nincs felesége, annak nem lehet gyereke sem!
- Azért ez nem éppen így van! Mert a nőknek nem kell férj, feleség meg pláne
nem kell ahhoz, hogy gyerekük legyen! - mutatott rá Talabér, aki szerette
pontosan megfogalmazni a dolgokat. Mindig nagyon ügyelt arra, hogy ne beszéljen
csak úgy a levegőbe.
- Na látod - süllyedt vissza egy letaposott rongyszőnyeg állapotába
Kardoszjánosz. - Hát igazságos ez? De hagyjuk... - legyintett. - Szóval csak
sétálgattam bánatos gondolataim sűrű ködébe burkolózva, mikor egyszer csak
előttem termett egy törpetündér. Akkora volt, mint egy pillangó. Szemei, mint
két fekete mákszem, arca mint egy hamvas barack. Ezüsttel szegett fehér ruhában
repkedett az orrom előtt, és megszólított. - Szervusz, Kardoszjánosz! Én
Balkati vagyok. - Hangja úgy csilingelt, mint egy csengő-bongó csengettyű. -
Miért szomorkodsz annyira?
- Mert egyedül vagyok - válaszoltam -, és nagyon vágyom egy gyerek után!
- Hiszen ezen segíthetünk - csilingelte a törpetündér, és örömében tapsikolni
kezdett. - Végre, végre segíthetek valakinek! - kiáltott, és föl-leröpködve,
vidám táncba kezdett az orrom előtt a levegőben. - Ha akarod, varázserőt
ültetek beléd - folytatta néhány perc elteltével, mikor egy kicsit már
lecsillapodott. - Ezután, ha gyereket szeretnél, csak csettintened kell.
Mondjuk, ha a jobb kezeddel csettintesz, fiad lesz, ha a ballal, akkor leányod.
Ugye milyen jót találtam ki? - kérdezte csillogó szemmel Balkati, és újra
tapsikolni kezdett. - Gyereked lesz, gyereked lesz - ismételgette, mint egy
mondókát. Majd egyszer csak abbahagyta, és azt kérdezte - Mondd, akarod ezt
egyáltalán?
- Akarom hát! - kiáltottam lelkesen. - Gyerünk, add azt a varázserőt gyorsan!
- Jó, jó - nevetett a kis tündér -, csak ne siettess!
Egy apró varázspálcikát vett elő ruhája ujjából, és megérintette vele először a
bal, majd a jobb kezemet. Néhány másodpercig valami érthetetlen varázsigét
mormolt monoton hangon, majd mikor befejezte, felkiáltott - Kész! Remélem
sikerült! Kipróbálod?
- Hát persze! - mondtam, és azon nyomban csettintettem egyet a jobb kezemmel.
Nem fogod elhinni, hogy mi történt!
- Gondolom, lett egy kisfiad.
Kardoszjánosz fájdalmasan felsóhajtott. Arca olyan gyűrött volt, mint egy
félbehagyott őszi szántás. - Igen. Megkaptam amit akartam, én balga! De Balkati
nem érte be ennyivel.
- Most próbáld ki a másik kezedet is! - könyörgött. - Tudni szeretném, hogy az
is működik-e! Gyerünk, gyerünk, csettints már!
Nem tudtam megtagadni a kérését, hát csettintettem egyet a bal kezemmel is.
- És? Működött a varázslat?
- Működött... így aztán lett egy kislányom is - mondta elgyötört hangon
Kardoszjánosz. Messzi távolba révedő szemében a tenger hullámsírjába süllyedő
gálya rabjainak fájdalma ült. - Elbúcsúztam hát Balkatitól, és hazamentem két
gyönyörű gyermekemmel. Hidd el, olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett
volna fogatni velem. Fűnek-fának eldicsekedtem nagy szerencsémmel, én balga!
Meg is kaptam érte a büntetésem! Csak néhány nap telt el, s elkezdtek
szállingózni hozzám a környék lakói. Sorra jöttek, és kérleltek, hogy
csettintsek nekik egy gyereket. Hát mit tehettem, csettintettem. Aki fiút kért,
annak a jobb, aki lányt, annak a bal kezemmel. Volt, aki ikreket kért, annak
csettintettem egyszerre mindkettővel... Aztán néhány nap múlva elkezdődtek a
bajok. Szépen sorra jöttek az emberek, és visszahozták a gyerekeket.
- Visszahozták? - döbbent meg Talabér. - De hát miért? Valami baj volt velük?
- Baj? - nevetett fel keserűen Kardoszjánosz. - Nem volt azokkal semmi baj!
Csak éppen az egyik anyuka kitalálta, hogy a csecsemő nem az ő gyereke, hiszen
nem ő szülte, neki pedig más gyermeke nem kell! Egy másik mama arra kért, hogy
cseréljem ki a kislányát kisfiúra, mert a férje inkább azt szeretne! Mondhattam
én, hogy erre nem vagyok képes, legfeljebb csak egy kistestvért tudok
csettinteni! Volt, aki azt vágta a fejemhez, hogy a vásárolt árut még a boltban
is kicserélik három napon belül... Folyamatosan nyaggattak, nem volt nap, hogy
ne jött volna valaki... Csak átkoztak, szitkozódtak, és elmondtak mindenféle
sarlatánnak. Végül nem bírtam tovább, és elszöktem ..
- Elszöktél?- szörnyülködött Talabér. - Szegény barátom! ... De hát miért nem
kéred meg a tündéredet, hogy vegye el a varázserődet?
- Ez nekem is eszembe jutott - legyintett Kardoszjánosz, de nem folytatta
tovább, csak gubbasztott szomorúan a padon, mint egy hangját vesztett búgócsiga.
- És? - unszolta Talabér. - Mi történt azután?
- Sírva fakadt - válaszolta Kardoszjánosz. - A vállamra szállt, és csak
potyogtak a könnyei, mint harmatcseppek a virág szirmáról, egy tavaszi
hajnalon.
- Ó, én szerencsétlen! - hüppögte -, nekem semmi sem sikerül! A nevem is azért
Balkati, mert bármit is csinálok, az balul sül el! Pedig azt hittem, hogy végre
sikerül valami jót is kitalálnom! - és csak sírt-rítt keservesen tovább.
- Még nekem kellett megvigasztalnom - folytatta a történetet Kardoszjánosz. -
De hiába, nem tudott segíteni rajtam.
- Nem lehet eltüntetni a varázslatot rólad - magyarázta szipogva Balkati, mikor
egy kicsit megnyugodott -, hiába is szeretném! Akit egyszer varázslat ért,
arról a mágikus erővonalak sohasem tűnnek el többé... Bár esetleg... - itt
titokzatos, töprengő arccal abbahagyta, s pöttöm szemeivel csak bámult maga elé.
- Bár esetleg micsoda? - sürgettem izgatottan. Éreztem, hogy van valami
megoldás.
- Esetleg... talán... a varázscsere segíthet... Igen, ez az! Ez a megoldás! -
Balkati egészen tűzbe jött a felfedezéstől, és buzgón magyarázni kezdett. - A
varázslatot teljesen eltüntetni nem lehet, de azért letörölhető (vagy, ahogy
azok a semmirekellő, számítógépes varázslók mondják: felülírható) egy még
erősebb varázslattal! - Balkati hirtelen olyan vidám lett, hogy táncra perdült,
éppúgy, mint amikor először találkoztunk. Az orrom előtt szökdécselt fel és
alá, s közben egyre azt kántálta - Varázscsere! Varázscsere! Hali-hali-halihó!
Varázscsere, az a jó! - majd egyszer csak zavartan elhallgatott.
- Mi van, mi a baj? - kérdeztem gyanakodva.
- Nincsen semmi... - kezdte lassan Balkati -, de azt elfelejtettem mondani,
hogy az új varázslatot már csak egyszer lehet kicserélni... Ha ez nem fog
tetszeni, még egyszer segíthetek, de több lehetőség nem lesz. Úgyhogy gondold
meg jól!
- Nincs mit meggondolnom, ez így nem mehet tovább. De milyen varázslattal
tudnád eltüntetni a régit? - kérdeztem, bár kicsit tartottam az új csodától.
- Lássuk csak... - töprengett Balkati. Állát a kezére támasztotta, miközben ott
lebegett a szemem előtt, mintha csak szárnya lett volna. Lehet, hogy
elfelejtettem mondani, de Balkatinak nem volt ám egy fia szárnya sem, mint
némely tündéreknek a mesében. Ő nélkülük is kiválóan tudott repülni.
- Jó, jó! - szakította félbe türelmetlenül Talabér -, de mi volt azután?
- Töprengett a törpetündér, gondolkodott, törte a fejét erősen, de sokáig semmi
sem jutott az eszébe. Ám egyszer csak felkiáltott. - Megvan! Ha csettintesz
egyet, púp nő valakinek a hátára!
- Nem, nem, nem! - tiltakoztam. - Még csak az kéne, hogy minden csettintéssel
búbánatot okozzak valakinek! Valami jó varázslatot találj ki! És ha lehet,
felejtsd el a csettintést! Abból már elegem van.
- Hát akkor lássuk... - folytatta a fejtörést Balkati. Két pöttömnyi kezét
összekulcsolta az álla alatt, s hosszasan gondolkodott. Majd egyszer csak
kibökte - Nőjön virág a lábad nyomán! Igen! Ez jó varázslat, nem gonosz! -
kiáltotta, s meg sem várva, mit szólok hozzá, hipp-hopp, előkapta
varázspálcikáját, és már mormogta is az érthetetlen varázsigéket.
- A következő napok rémálmai aztán minden elképzelésemet felülmúlták - mondta
Kardoszjánosz csüggedten, és nagyot sóhajtva csak gubbasztott a padon, mint egy
fonalgombolyag, amivel nem játszik már a macska sem.
- Miért, mi történt a következő napokban? - unszolta Talabér.
Kardoszjánosz borongós szemekkel tekintett barátjára. - El tudod te képzelni,
milyen az, mikor minden lépésedet virágszőnyeg követi? Hazafelé menet még
élveztem, hogy üde virágok jelzik lépteim nyomát. Úgy éreztem magam, mint a
festő, aki színpompás tájképek tucatjaival ajándékozza meg az emberiséget.
Dalolva tettem meg az utat hazáig, s csupa aranysárga madár kísért a park
lombjai között, amik mind elsárgultak az irigységtől önfeledt énekem hallatán.
De aztán egy csapásra véget ért az örömöm, amint hazaértem. Szobám padlója
kertté lett, konyhám köve mezővé vált, s mindenhol virágözön jelezte lépteimet.
Szomszédaim, embertársaim szemrehányó tekintete követett a járdára lépve,
boltba betérve. Tönkretettem járdájukat, kertjeiket, útjaikat. Egy nap múlva
már nem mertem kitenni lábamat a házam küszöbén. Végül visszatértem Balkatihoz
újra, hogy megkapjam utolsó varázslatát is.
- És mi lett az eredmény?
- A legrosszabb mind közül. Balkati elrontotta a varázslatot. Nézz rám, átok ül
rajtam - mondta Kardoszjánosz a vágóhídra hajtott borjú megtört tekintetével, s
megfáradt mozdulattal a feje búbjára mutatott.
És valóban. A fején ott vigyorgott, röhögött, kaján arccal csúfolódott nagy
fityiszekkel az átok. Orra tövében szemtelen szeplők virítottak, haja kócosan
kunkorodott elő a fejét fedő sárga sityka alól. Talán még kajabált is valami
gúnyosat, de azt nem lehetett hallani.
- Szegény barátom! - sajnálkozott Talabér. - Nem mondom, hogy üde látvány, de
azért még mindig jobb, mint a csettintés, vagy a virágok!
- De hogyan menjek így az emberek közé! Rajtam nevet mindenki, aki csak meglát,
s ez rosszabb minden haragvásnál. Segíts tőle megszabadulnom, Talabér! - nézett
barátjára a csapdába szorult kisegér esdeklő tekintetével Kardoszjánosz.
Talabér közelebb húzódott Kardoszjánoszhoz, hogy még jobban lássa a csúfolódva
fityiszkedő átkot, ide-odalibbenő sárga sityakjában.
- Próbáljuk meg levenni! - javasolta, s egy határozott mozdulattal megragadta
az átok grabancát. Azaz csak ragadta volna, mert az átok úgy hussant át az
ujjai között, mint a levegő.
- Ez nem megy - állapította meg Talabér bosszankodva, s az átok meg csak
röhécselt, kajánkodott tovább. - Mást kell kitalálni.
Kicsit törte a fejét, majd így szólt - Várj egy csöppet, mindjárt jövök! -
azzal nyakába szedte a lábát, s elrohant. Kisvártatva egy fekete kalappal tért
vissza. Kardoszjánosz fejébe húzta, és elégedetten szusszant egyet. - Ez az!
Így már nem látszik.
Kardoszjánosz szomorúan üldögélt tovább a padon. - Ugyan már, Talabér! Nem
járhatok mindenhová kalapban!
- Miért ne járhatnál? A rötyögő átok látványa talán jobb?
- Jobb, vagy nem jobb, így nem mehetek moziba, színházba! Különben is, ha
kalapot emelek valaki előtt, rögtön meglátják az átkot.
- Hát ne emelj kalapot! Meglátod, hamar hozzászoknak az emberek ahhoz, hogy te
kalapban jársz.
És így is történt. Kardoszjánosz mindenhol viselte a kalapot, csak otthon járt
fedetlen fővel. Az átok meg fityiszkedhetett sárga sipkájában, amennyit csak
akart, nem látta többé senki fia. Még Kardoszjánosz sem, mert kidobott
otthonról minden tükröt.
- Na! - dörzsölte kezét elégedetten, mikor befejezte. - Most röhögjél, átok
komám!
Ekkor meglátta magát az ablak tükrében. - Azt már nem! - kiáltott elszántan. -
Várj csak te átok! - és szorgalmasan kalapálva, tüsténkedve bedeszkázta
ablakait.
Ekkor megpillantotta az átkot szemüvege visszfényében. - Hohó, édes
barátocskám, nem jársz túl az eszemen! - és már hajította is a szemétbe
szemüvegét. Igaz, így kicsit vaksin szemlélte a világot, de az átok látványától
legalább megszabadult.
Az emberek lassan megszokták a kalapot viselő Kardoszjánoszt. Már furcsa is
lett volna hajadonfőtt. Valahogy hozzátartozott a kalap, mint erdőhöz a
madárfütty.
Néhány hét múlva Kardoszjánosz meglátogatta Talabért.
- Nagy hírem van, barátom! - újságolta derűs arccal. - Sose találnád ki, mi
történt!
- Végre ismét régi fényedben ragyogsz! - üdvözölte Talabér, aki nehéz szívvel
emlékezett barátjának keserű arcára. - Mi híred van, mesélj!
Kardoszjánosz közelebb hajolt Talabér füléhez, és titokzatos hangon súgta. -
Eltűnt az átok!
- Micsoda? - ugrott nagyot Talabér. - Eltűnt az átok? - és lekapta
Kardoszjánosz fejéről a kalapot. A kalap alatt pedig nem volt ott az átok,
sárga sitykájával, csúfolódó fityiszeivel. Egyáltalán nem volt ott semmi, csak
Kardoszjánosz kócos hajtincsei.
- Eltűnt, megszökött! - kiáltott vidáman Kardoszjánosz. - Nem bírta tovább a
bezártságot! Vége! Megszabadultam az átoktól!
És ropták a táncot Talabérral, kart karba öltve, reggeltől estéig, estétől
reggelig, míg csak össze nem rogytak.
S bár nem kellett többé az átkot rejteni, Kardoszjánosz továbbra is kalapban
járt mindenhová. Elvégre már úgy megszokta!