- Játsszunk királyosat! - ragyogott fel Andris szeme. - Én leszek Csobánc, az
ifjú király!
- Nem bánom - bólintottam -, de hadd legyek én a király!
- Hogyisne! - nézett rám megütközve. - Én szoktam a király lenni!
- Hát éppen ez az! Hogy mindig te vagy a király! Most az egyszer hadd legyek én!
- De te nem lehetsz - nyögte, és látszott rajta, hogy kétségbeesetten keresi a
kifogásokat -, mert én… sokkal jobb király lennék!
- Ugyan már! - biggyesztettem a számat. - Mitől lennél jobb, mint én?
- Mert… én nem sanyargatnám a népemet! - jelentette ki önérzetesen.
- Nagy dolog! - legyintettem lekicsinylőn. - Én sem!
- És igazságos is lennék! - tette hozzá gyorsan.
- Nálam aztán senki sem lenne bölcsebb és igazságosabb! - forgattam a szemem.
- És nem szednék be adót! - vágta ki büszkén a végső érvet, és tekintete úgy
csillogott, mint folyócsiszolta kavics a napsütésben.
Ez megrendítette magabiztosságomat. Csak álltam tétován.
- Én pedig még ajándékokat is adnék a népemnek! - böktem ki végül.
- Ajándékokat? - merevedett meg Andris. Az ajándékozást láthatóan nem a királyi
tevékenységek között tartotta számon.
- Minden nap adnék valamit az embereknek! - ütöttem tovább a vasat. Éreztem,
hogy máris jobban állok a trónért folytatott küzdelemben.
- De mit?
- Bármit. Mindent, amim csak van! A kincseim, az ékszereim, a ruháim, mindenem!
- De akkor egyre szegényebb leszel!
- Bizony. És a végén én leszek a legszegényebb király a világon!
Andris eltűnődött. A legszegényebb király szerepe nem tűnt túl vonzónak.
- Meg aztán azért sem lehetsz király - magyaráztam egyre határozottabban -,
mert a királyok mind szakállasak. Nekem van szakállam. Neked nincs. Tehát csak
én lehetek a király!
- Nem is mind szakállasok - morogta Andris kedvetlenül. Kicsit vívódott, majd
lemondóan legyintett. - Akkor legyél te a király! Mi lesz a neved?
- Gáborján - bukott ki belőlem egy hajdú-bihari község neve, amely közvetlenül
a mesékben megénekelt Hencida mellett fekszik.
- És nekem?
- Bezedek - vágtam rá. Miért is ne hívhatnák úgy, mint egy baranya megyei
helységet, ha már úgyis a földrajzi neveknél tartunk… - Te leszel az
udvarmesterem!
- És ez itt a palotád - mutatott körbe Andris. Azaz Bezedek, az udvarmester.
- Nekem nincs palotám - ingattam a fejem.
Az udvarmester meghökkent.
- Miért nincs?
- Mert elajándékoztam. Tudod, minden nap adok valamit a népemnek.
- És akkor hol laksz? Vagyis lakunk…
- Itt, ebben a szegényes kis viskóban. De ez sem az enyém. Már ez is az
alattvalóimé, csak megengedik, hogy benne lakjunk…
Miután tisztáztuk a körülményeket, Andris úgy döntött, hogy ideje elkezdeni a
játékot.
- Felséges Gábor…
- Gáborján - segítettem ki.
- Felséges Gáborján király! Milyen mulatságot tervez mára? Kilovagol vadászni?
Vagy…
- Nincs mivel vadásznom - csóválta a fejét a király. - Nincs lovam, fegyverem.
De erdőm, vadam, kíséretem sincs. Mindet elajándékoztam.
Az udvarmester nem örült a hírnek.
- És akkor mi tervez mára uram, királyom?
- Ki kell találnom, hogy ma mivel ajándékozom meg a népemet.
Bezedek bosszúsan felmordult.
- Mindig csak ez az ajándékozás! Mást nem is tudunk csinálni?
- Ez a legfontosabb! - emelte fel az ujját a király. - Boldoggá tenni a népet!
- És azt csak ajándékokkal lehet?
- Hát… nem - bizonytalanodott el Gáborján. - De most… éppen nincs jobb ötletem.
- Akkor ajándékozzunk - törődött bele Bezedek.
- De az a bökkenő, hogy nincs mit!
- Ott van felséged ruhája…
- Sajnos már az sem az enyém… csak éppen viselhetem.
- És a berendezés? A bútorok, a tányérok, a poharak?
- Már azokat is a népemnek adtam… Az a helyzet, hogy semmim sincs már… Semmim
és senkim. No persze rajtad kívül!
Az udvarmester gyanakodva nézett a királyra.
- De... ugye, engem nem akar elajándékozni felséged?
Gáborján király széttárta a karját.
- Most, hogy belegondolok, azt hiszem, nincs más választásom… Ha már egyszer
megígértem, hogy minden nap adok valami ajándékot…
- De éppen engem! - háborodott fel Bezedek. Szemében hirtelen összegyűltek a
megbántottság könnyei.
A király elszégyellte magát.
- Igazad van… Végül is te mindig hű voltál hozzám. Nem dobhatlak prédául az
embereknek! De akkor mi legyen az ajándék?
Rövid csönd ült a kunyhóra. A király és az udvarmester némán gubbasztottak
szegényes lakhelyük lócáin.
- Megvan! - rikkantott fel Gáborján. - Megvan! Elbocsátalak a szolgálatomból!
Az udvarmester szeme elkerekedett a döbbenettől.
- Micsoda? Elkergetsz?
- Dehogy kergetlek el! Elbocsátalak! Ez azt jelenti, hogy nem kell szolgálnod
többé!
- De… akkor mit csináljak ezután? - kérdezte kétségbeesetten az udvarmester. -
Nem lesz semmi dolgom!
- Ajándékba kapod a szabadságod! - győzködte a király. - Azt csinálhatsz, amit
csak akarsz!
- De én semmi máshoz nem értek! Csak az udvarmesterkedéshez!
- Hát ez igaz - ismerte el Gáborján. - Akkor ez sem jó megoldás… Maradj csak
udvarmester… Esetleg szolgálhatnál az új királynál…
- Milyen új királynál? Hiszen te vagy a király!
Gáborján széttárta a kezét.
- Nem nagyon marad más lehetőségem, mint visszaadni a hatalmam a népnek. Hiszen
már semmi mást nem tudok adni nekik… csak a koronám.
Bezedek értetlenül bámult a nyilvánvalóan megháborodott uralkodóra.
- És ki lesz az új király?
- Nem tudom… de majd csak találnak valakit!
- És ha az új király gonosz lesz…?
- Miért lenne?
- … igazságtalan, aki sanyargatja a népet? Aki mindenféle adókkal nyomorgatja a
szegényeket?
- Arról én nem tehetek.
- De igenis tehetsz! Ha egyszer másnak adod a királyságod!
- De elfogyott mindenem! - erősködött Gáborján. - Már semmit sem tudok adni a
népemnek! És én azt ígértem nekik, hogy minden nap kapnak tőlem valamit! És ha
nem tudom teljesíteni az ígéretemet… le kell mondanom.
- Ez nem igazság! Én akartam a király lenni, de te nem engedted! - esett ki a
szerepéből Andris. - Most meg visszaadod a koronát… csak úgy, egyszerűen! Akkor
meg miért nem lehettem én a király?
Restelkedve meredtem magam elé.
- Jól van, hát legyél te a király...
- Egy udvarmester nem lehet király - szögezte le keserűen Andris, aki láthatóan
tisztában volt az udvar hatalmi szabályaival.
- Néha lehet… - bíztattam. - Ha forradalom tör ki, és elzavarják a királyt…
- De én nem akarom elzavarni a királyt… felségedet - tért vissza szerepéhez
Bezedek.
- Akkor most mit tegyünk?
- Nem tudom.
Újra tanácstalan csönd ült a szobára. Nem is gondoltam, hogy ilyen átkozottul
nehéz dolog királynak lenni.
- Mi lenne, ha én magam választanám ki az új királyt? - próbálkoztam. - Az
utódomat.
- Miért, azt lehet? - kerekedett el az udvarmester szeme.
- Miért ne lehetne? Én vagyok a király, azt teszek, amit akarok! És én másik
uralkodót akarok! - Egyre jobban fellelkesültem a frissen jött ötlettől. -
Tulajdonképpen ez is egy ajándék! Új királyt ajándékozok a népnek!
Bezedek azonban ettől sem lett boldogabb.
- És velem mi lesz? Lehet, hogy az új királynak nem is kellek…
Magabiztosan mosolyogtam.
- Dehogynem! Mert arra gondoltam, hogy te lennél az új király… akit kiválasztok!
Bezedek azonban továbbra is mélabúsan meredt maga elé.
- Ááá… nem hiszem, hogy elfogadnának engem… egy udvarmestert…
- Te igazából nem is udvarmester vagy! - bizonygattam lelkesen. - Hanem az én
egyetlen gyermekem! Akit egészen idáig titokban neveltem, nehogy a gonosz
ellenfeleim eltegyék láb alól!
- A gyereked? - nézett tágra nyílt szemmel Bezedek. - A királyfi?
- Bizony!
Az udvarmester elgondolkodott. Miután alaposan átrágta magában a hallottakat,
beleegyezőn bólintott.
- Akkor tényleg lehetek király!
- Na ugye! - dörzsöltem a tenyerem. - Akkor el is kezdhetjük a szertartást! A
királlyá koronázásodat. Térdelj ide elém!
Lekaptam az ágyról a takarót, és Bezedek vállára terítettem:
- A királyi palást.
Az egyik kezébe belenyomtam reggelről megmaradt almámat:
- Az országalma.
A másik kezébe egy vonalzót:
- A királyi jogar.
Leemeltem fejemről a láthatatlan koronát - óvatosan fogtam, nehogy a földre
essen, és kár keletkezzen a körbefutó, gyönyörű ékkövekben -, és az ifjú
királyfi fejére helyeztem.
- Így! - szuszogtam elégedetten. - Ezennel a birodalom királyává koronázlak!
Légy erős, jóságos és igazságos ura népednek, s akkor mindig szeretni és
követni fog!
- Úgy lesz! - lehelte áhítattal Bezedek. Felállt, kihúzta magát, és
megigazította a fején a koronát. Arca csak úgy ragyogott az örömtől.
- Én vagyok a király! - dülleszkedett.
Megkönnyebbülten mosolyogtam.
A királyság egéről elvonultak a viszály fellegei.