A gödöllői buckák zöld lankái között éldegélt a Három Grácia. Dianda volt a
legidősebb. Szelíd tekintetű, komoly leány. Lelkében mosolygós virágok nyíltak,
és nem hervadtak sohasem.
Nikolin, a középső - vidám kis bohóc. Arcán mindig mókás grimaszok - na, milyen
vagyok? - s csak nevetett, ha nevették.
A legkisebb a bájos mosolyú, csöppecske Monicsi volt. De a hangja a legnagyobb!
Hej, ha kieresztette, akkor hetedhét határon túl, talán még Aszódon is
meghallották az emberek.
Egy pirinyó házikóban laktak. De nem ám egyedül! Velük élt ugyanis Olibán. Aki
vigyázta, gondozta és szeretgette őket. Enni adott, ha megéheztek, ápolta őket,
ha betegek voltak. Velük játszott, velük nevetett, és letörölte könnyeiket, ha
szomorúság költözött a szívükbe.
Olibán lelkében két tündér lakott: egy fiú és egy lány. De mindig csak az egyik
jött elő. Mosni, főzni, takarítani kellett? Hipp-hopp, ott termett a
lánytündér. Fűnyírásra vagy éppen focizásra került sor? Hohó, már jött is a
fiútündér! De ha a Három Gráciáról volt szó, akkor egyik sem akart megpihenni.
Néha még össze is szólalkoztak kicsit. - Tegnap is te vitted játszani a
lányokat - pörölt a lánytündér -, most hadd menjek én! - Persze azért a végén
mindig megegyeztek.
Így éldegéltek a gödöllői buckák között boldogan, amíg meg nem jelent Rettebor,
az éj sötét mágusa.
Rút, viharos éjszaka volt. Rettebor fejét széles karimájú kalap takarta,
hosszú, fekete köpönyege összevissza repkedett a szélben, mint egy
tollafosztott holló.
- Téged kereslek, Olibán! - recsegte Rettebor, és belépett a házba. Szemei,
mint eltévedt éjbogarak, sötéten csapkodtak jobbra-balra. Pillantása a sarokban
pislákoló lámpa fényén akadt meg.
- Oltsd el! - parancsolta.
A szobára sejtelmes félhomály ült, s a mágus hirtelen mintha a plafonig nőtt
volna.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? - kérdezte Olibán, s szívében ébredezni
kezdett a félelem.
- Beszédem van veled! - nézett rá Rettebor.
- Hallgatlak.
- Látom, szépen éldegéltek itt.
- Nem panaszkodunk - mondta nyugodtan Olibán. De szívében csak nőtt, nődögélt a
félelem.
- És hogy van a Három Grácia? - kérdezte csak úgy mellékesen Rettebor. Arcán
ijesztő mosoly játszadozott.
- Jól. Köszönöm. - S Olibán szívében hopp, ott termett hirtelen a balsejtelem
is.
- Szép nagyok lehetnek már.
- Cseperednek.
- Lassan ideje lesz férj után nézni - Rettebor fekete szemei gyanúsan
csillogtak. Olibán érezte, hogy reszket keze, lába.
- Ugyan már! - mondta könnyedén. - Hiszen még gyerekek!
Rettebor megcsóválta a fejét. - Dehogy gyerekek. Dianda már felnőtt kisasszony.
És Nikolin...
- Gyerekek! - vágott közbe Olibán.
- Nem! - csattant fel Rettebor. A szobára bajt idéző csend ült.
- Nem gyerekek - folytatta ellentmondást nem tűrően Rettebor -, és éppen ideje
férjhez adnod őket!
Olibán hallgatott. Vajon mit akarhat az éjszaka mágusa? Rettebor Olibánra
emelte sötét tekintetét. - Elviszem őket - jelentette ki határozottan.
- Micsoda? - hűlt el Olibán.
Rettebor lassan, kényelmesen az ajtóhoz sétált. - Az enyémek lesznek. Kell
nekem mind a három.
- Szó se lehet róla! - tért magához Olibán. - Nem viheted őket sehová!
Rettebor felnevetett. Hangja mély kút feneketlen sötétjéből bugyborékolt. - Nem
vihetem? És ki fogja megakadályozni? Te?
- Én! - kiáltott elszántan Olibán.
Rettebor borzalmas nevetése úgy csapkodott
körülötte, mint száz vérszomjas denevér. - Az enyémek lesznek! - harsogta
Rettebor, és csettintett egyet. Az ég kupoláját villám hasította végig, a
dörrenés szinte égetett. - Máris a váramban van mind! A te gyönyörűséges Három
Gráciád! - és Rettebor bősz, diadalmas kacajjal becsapta maga mögött az ajtót.
Olibán kétségbeesve rontott be a lányok szobájába. Üres volt. Dianda, Nikolin
és Monicsi eltűnt.
Olibán könnyei, mint a zápor, hullottak. A kétségbeesés súlyos felhője meg csak
nőtt, csak nőtt, lassan már akkora lett, hogy nem fért a házba. - Elrabolta az
én szép lányaimat! - kiáltott Olibán, és csak kesergett, ontotta a fájdalom
cseppjeit egyre.
Aztán a lánytündér megelégelte a dolgot.
- Elég volt! - mondta határozottan. - Ezzel nem megyünk semmire! Vissza kell
hoznunk a lányokat!
- Visszahozni? - kiáltott a fiútündér - Hát hogy tudnánk mi visszahozni őket
Rettebor felhőszaggató, éjsötét várából! - és pityeri-potyori, könnyezett
tovább.
- A Hétpettyes Tündevirág majd segít!
- Az ám! - ámult el a fiútündér. Könnyei megtorpantak félúton. - A Hétpettyes
Tündevirág! Hiszen neki legalább akkora hatalma van, mint Rettebornak, ha nem
nagyobb!
És Olibán felkerekedett.
A Hétpettyes Tündevirág az Öreghegy tetején lakott. Harminchárom félelmetes
óriás őrizte éjjel-nappal, nehogy valaki leszakítsa, eltiporja, meggyalázza.
- Hová, hová! - állították meg Olibánt. - Eredj innen, semmi dolgod itt!
- A Hétpettyes Tündevirágot keresem! - kiáltott Olibán. - Segítségre van
szükségem. Rettebor elrabolta a Három Gráciát.
- Engedjétek - szólt a Hétpettyes Tündevirág, s az óriások fala megnyílt Olibán
előtt.
A Hétpettyes Tündevirág törékeny, csöppnyi száron üldögélt. Hét apró, fehér
szirmának mindegyikét egy-egy kék pötty ékesítette. Ebben rejtezett csodálatos
varázsereje.
- A lányokat csak úgy szabadíthatod ki, ha elpusztítod Rettebort - ingatta
szirmait a Hétpettyes Tündevirág. - S mivel ő a sötétség ura, csak a fény
segítségével győzhetsz fölötte. Fényességet kell a várába csempészned. De jól
el kell rejtened, mert másképp be sem enged.
- Rejtsem el? - esett kétségbe Olibán. - Hogyan rejtsem el a fényt? Vigyek
fáklyát talán?
- Az nem elég! Rettebor ellen óriási, szemkápráztató világosságra van szükség.
- De hát mit tegyek?
- Gyűjts össze tizenhárom hullócsillagot, és tedd bele őket egy fekete zsákba!
De jól kösd be a száját, mert ha csak egy apró fénynyaláb is kilátszik, sosem
jutsz be a várba!
Olibán rohant hullócsillagot szedni. Szeme belekönnyezett, ahogy az eget leste.
- Hulljatok! - könyörgött a csillagoknak -, hulljatok!
S amint egy aranycsík rajzolódott az égre Olibán már ott is termett. Rakta bele
fekete zsákjába a földre pottyant fényes csillagot nyomban.
- Hijj, de forró! - szisszent fel Olibán, mikor ez elsőt felvette. - Mint a
parázs! - A többivel aztán már óvatosabban bánt.
Hajnalra összegyűlt a tizenhárom hullócsillag.
Hiába jött fel a nap, Rettebor várára úgy telepedett rá a sötétség, mint egy
nagy madár. Olibán dobogó szívvel lépett be az égig meredő vár kapuján.
- Hova settenkedsz, Olibán? - harsant fel a falak közül Rettebor hangja, mintha
csak ott rejtőzne minden kőben.
- Beszélni akarok veled! - kiáltott Olibán. - Ajándékot hoztam, a lányaimért
cserébe!
- Nem kell az ajándékod! Fordulj vissza!
- Legalább nézd meg! - erősködött Olibán. - Hátha tetszik!
- Jól van, nem bánom! Mutasd!
Olibán kétségbeesetten meresztgette szemeit. - Gyere ide, és fedd fel magad! -
kiáltotta. - Kinek mutassam az ajándékot, a falaknak?
- Látlak én így is! - harsogott Rettebor hangja mindenhonnan.
Olibán elhúzta a száját. - Nem mersz elém állni? Csak nem félsz, te rettegett
mágus?
- Én? Tőled? - nevetett bőszen Rettebor, és előlépett a falak közül.
- És hol vannak a lányaim? - Olibán szíve már a torkában. - Látni akarom őket!
- Itt vannak! - csettintett Rettebor, és az egyik fal elmozdult helyéről.
Mögötte ott állt a Három Grácia.
- Eljöttem értetek! - lépett feléjük Olibán, és egy gyors mozdulattal
kinyitotta a zsák száját. A csillagok úgy ugrottak elő, mint tizenhárom
elszabadult kiscsikó.
- Nem! - üvöltött Rettebor és kétségbeesve eltakarta a szemét. - Olibán, te
átkozott! Ezért meglakolsz!
A csillagok izzó, fényes gyűrűje lassan körbefonta az éj mágusát.
- Megállj, Olibán! - süvöltött Rettebor, és minden maradék erejét beleadta egy
utolsó mágiába. Még csettintett egyet, aztán eltűnt, s köddé vált vele együtt a
vár is.
Olibán egy napfényes mezőn találta magát. A Három Grácia azonban nem volt sehol.
- Hol vagytok? - forgolódott Olibán. - Hová tűntetek?
S akkor meglátta őket. Nem tűntek azok sehová, ott voltak az orra előtt.
Mint három fekete pillangó.
- Itt vagyunk, Olibán! - kiabálták gyenge, vékonyka hangon. - Itt vagyunk!
Hej, mennyi könnyet hullajtott Olibán és a Három Grácia! Keser és bú, fájdalom
és bánat költözött lelkük minden zugába.
Végül aztán a lánytündér ocsúdott föl elsőként.
- Gyerünk! - mondta. - Menjünk el a Hétpettyes Tündevirághoz újra.
És útnak indultak. Olibán és vállán a három éjfekete pillangó, Rettebor szörnyű
átkának súlya alatt.
- Mit akarsz már megint! - morogtak az óriások, mikor meglátták. - Hagyd
pihenni a Tündevirágot! - de azért odaengedték hozzá.
A Hétpettyes Tündevirág szomorúan ingatta fejét. - Szegény kis Gráciák! Ne
féljetek, segítek rajtatok! - Odafordult Olibánhoz. - Szakítsd le hat szirmomat!
- Micsoda? - hebegett Olibán. - Szakítsam le a szirmaidat?
- Azt már nem! - harsogtak az óriások. - Hozzá ne érj, mert meghalsz!
- Dehogy érek, dehogy érek! - tiltakozott Olibán. - Csak nem teszek ilyen
csúfságot!
- Meg kell tenned! - szólt a Hétpettyes Tündevirág. - De ne félj, egy szirmom
még megmarad.
- De a többi! - kiáltott Olibán. - A másik hat! Azt örökre elveszted!
A Hétpettyes Tündevirág csak mosolygott szelíden. - Dehogy vesztem! Minden
évben kisarjad egy új szirom a letépettek helyett. És különben se velem törődj,
Olibán! Gondolj a Három Gráciára! Akarod, hogy újra lányok legyenek, ugye?
- Akarom! - suttogta Olibán. - Persze, hogy akarom!
- Na látod! Akkor vidd el hat szirmomat. Pontosan akkor, mikor a nap elbújik a
föld mögé, helyezz a pillangók minden szárnyára egy szirmot. De ne előbb, és ne
később! Akkor a Gráciák újra lányok lesznek!
Az óriások csak mirgelődtek, csak
morgolódtak, de azért hagyták, hogy elmenjenek a hat csudálatos tündeszirommal.
Olibán egész álló nap türelmetlenül ténfergett a szobában. A lánytündérrel a
lelkében ki-kikukkantott az ablakon - Na, lemegy már a nap?
- Ne türelmetlenkedj! - szólt rá a fiútündér. - Majd eljön az ideje annak is!
- Mindjárt - izgult a lánytündér -, mindjárt lebukik a látóhatár alá!
- Dehogy bukik!
- De igen! Jaj, el ne késsünk! Megmondta a Hétpettyes Tündevirág, hogy nem
késlekedhetünk! - és már rohant is Olibán, rakta a szirmokat a pilleszárnyakra
egymás után. És várta a hatást.
De nem történt semmi.
- Most! - kiáltott a fiútündér. - Most megy le a nap!
És a Három Grácia ott állt a szoba közepén. Dianda, Nikolin és a csöpp Monicsi.
- Hej, haj! - rikkantott Olibán. - Sikerült!
És ölelték, csókolták egymást. Nem győztek betelni azzal, hogy újra együtt
lehetnek. Beszélgetve, kalandjaikat mesélve töltötték el az éjszakát.
Aztán beköszöntött a hajnal. Azaz dehogy köszöntött. Csak jött, mit se
kérdezve, otrombán. Rondán, nedvesen, kedvetlenül. Mint aki érzi, hogy valami
baj történik.
Mert abban a pillanatban, amikor előbukkant a föld gyomrából, a Három Grácia
visszaváltozott pillangóvá. Igaz, nem éjfekete, gyász-szomorú szárnyakkal, mint
azelőtt.
Dianda szárnyának pompája a sarjadó fű tavaszi zöldjét utánozta. Nikolin a
ringó búzakalászok nyári aranyselymét öltötte magára, Monicsi pedig a búcsúzó
ősz vörös bársonyában billegett. Csak Olibán arca lett halotti fehér, mint a
frissen hullott hó.
És futott Olibán, rohant a Hétpettyes Tündevirághoz immár harmadszor.
- Mit akarsz már megint! - üvöltöttek vele az óriások. - Nem volt elég neked a
hat tündeszirom, most még a hetediket is elvinnéd?
- Elsietted a varázslatot, Olibán! - csóválta szomorúan azt az egy megmaradt
szirmát a Hétpettyes Tündevirág. - Nem tehetek semmit! Még várnod kell.
- Meddig, jaj, meddig?
- Hat év, míg szirmaim újra nőnek, s még egy év mire a varázserejük is
visszatér. Hét év múlva eljöhetsz, s akkor visszavarázsolhatod a Három Gráciát
véglegesen. Addig is vidd el a hetedik szirmomat...
- Nem! - toporzékoltak az óriások. - Nem!
- Vidd el! - folytatta az óriásokkal mit sem törődve a Hétpettyes Tündevirág. -
Morzsold össze, és mikor a nap leszáll, szórd a pillangók szárnyára!
- És akkor mi történik?
- Éjszakára leányokká változnak újra. De amint a nap felkel, pillangók lesznek
megint. És ez így megy majd, míg a hét év le nem telik. De addig is vigyázzanak
egymásra, mint a szemük fényére. Hiszen olyanok is. Mint a hajnali napsugár, az
éjjeli gyertyaláng. Mint a fény, a leggyönyörűbb drágakő.
Azóta a Három Grácia minden éjjel leánnyá változik. Ám amint megjelennek a nap
első sugarai az ég alján, azon nyomban csudaszép pillangók képében röppennek ki
az ablakon, és suhannak tova az erdők, mezők felé.
Olibán meg azóta is várja, hogy leteljen a hét év.
Ti pedig vigyázzatok! Ha pillangókat láttok repkedni valahol, nehogy bántsátok
őket! Mert lehet, hogy ők azok.
A Három Grácia.
