Kardoszjánosz a Legfőbb Hivatal előterében ácsorgott, és a hirdetményeket
böngészte.
Merengését egy különös férfi érkezése szakította félbe. Hosszú fekete
lebernyeget viselt, ami szinte teljesen eltakarta a testét. Nem is látszott ki
belőle más, csak egy hatalmas könyv, amelyet az idegen a hóna alatt cipelt.
- Derűs, szép napot kívánok! - köszöntötte a hirdetőtábla előtt álló
Kardoszjánoszt illedelmesen.
- Jó napot - dadogta Kardoszjánosz, és megbűvölten meredt a férfi kezére, amely
az óriási könyvet tartotta. Nem is kéz volt az, hanem inkább egy bábu. Kis
szoknyácska ölelte körül a testét, amelyből két apró ujj és egy nevető, vidám
fej nőtt ki.
- A város főhivatalnokát keresem - szólt az idegen.
- Igen... nos...
- Jó napot, jó napot! - csörtetett elő ekkor az egyik szobából egy főhivatalnok
kinézetű egyén, és barátságosan hátba veregette az idegent. - Hallom engem
keres. Halljakend vagyok, nagytiszteletű szolgálatára.
- Nagyszerű! - élénkült fel az idegen. - Az én nevem: Hakinyiti Becsuki.
- Örvendek - bólogatott Halljakend. - Igazán örvendek. Nos, miben segíthetek?
Mert azért állunk itt a város eme kis őrhelyén, hogy segítő kezet nyújtsunk
minden bajba jutottnak, aki felkeres. Elkóborolt a macska? Elromlott a kilincs?
Egyéb nem várt események rémsége bomlasztja idegeit? Nos, itt vagyunk mi! Mert
ránk mindig számíthat a bajba jutott polgár, biztosíthatom! Szóval, életének
melyik virágát fenyegeti a hideg tél lelketlen fuvallata?
- Khm - köszörülte a torkát Hakinyiti Becsuki, aki nem számított ilyen kimerítő
ismertetésre a város bajainak orvosolása terén -, nos én azért jöttem, hogy
feltárjak Ön előtt egy veszélyt, ami a várost fenyegeti.
- Értem - sóhajtott nagyot Halljakend, és keserves képpel a plafonra vetette
tekintetét. - Sajnos elkésett. Már tudok róla. Jönnek a csemodánok! Ezrével
özönlik el a várost, és leöldösik a kutyákat…
Hakinyiti Becsuki láthatóan megrendült a feltárt veszély borzalma hallatán.
- … meg a macskákat is - folytatta Halljakend könyörtelenül. - Aztán
következnek a hörcsögök.
Hakinyiti Becsuki felhördült. Ez a rettenetes kilátás érezhetően még jobban
megviselte.
- Majd a mókusok - sorolta tényszerűen Halljakend -, és a vízilovak.
- Hiszen Mesélneken nincsenek is vízilovak! - csapott le a főhivatalnok
mondandójának leggyengébb láncszemére az idegen.
- Nincsenek - bólintott Halljakend.
- Akkor azokat nem ölik le a...
- A csemodánok...
- Azok... Szóval a vízilovak maradnak?
- Nem. Végük a vízilovaknak is - söpörte félre Hakinyiti Becsuki utolsó
reményeit is Halljakend.
- De hát hogyan ölik meg a vízilovakat a csemodánok, ha nincsenek is?
- Csemodánok sincsenek, mégis leölnek mindent, ami útjukba kerül - legyintett
Halljakend -, ez nem lehet akadály.
- Nem értem - adta fel a hiába való küzdelmet Hakinyiti Becsuki.
Halljakend megértően bólintott. - Elhiszem, kedves uram. Én sem értettem,
amikor néhány napja ezzel állt elő egy polgártársunk, aki minden érv ellenére
szilárdan ragaszkodott az előbb ismertetett történethez.
- Akkor... ez nem is igaz, ugye? - kérdezte bizonytalanul Hakinyiti Becsuki.
- Nem - vonta meg a vállát a főhivatalnok. - Csak meg akartam Önnel értetni,
hogy milyen fenyegető veszélyekkel rémisztgetnek különböző egyének nap, mint
nap.
- Értem már! - világosodott meg az idegen elméje. - De hát amiről én beszélek,
az teljesen más!
- Természetesen - hagyta rá Halljakend.
- Én ugyanis nem vagyok különböző egyén - mutatott rá Hakinyiti Becsuki.
- Vagy úgy.
- Amiről én beszélek, az valóságos veszély, nem holmi képzelgés!
- Persze.
- Látom, nem hisz nekem - csüggedt el Hakinyiti Becsuki. - Azért én mégis
elmondanám, mire akartam figyelmeztetni.
- Tessék.
- Nos… nem a csemodánok jönnek, hanem Parmezán, a hangrabló!
- És milyen hangokat rabol el ez a... Parmezán? - sóhajtott fel Halljakend, aki
érezte, hogy hosszú, megpróbáltatásokkal teli nap előtt áll.
Hakinyiti Becsuki a hatás fokozása érdekében suttogva folytatta. - Az emberek
hangját! A város lakóiét.
- Borzalmas - mondta egykedvűen Halljakend.
- Látom, nem érdekli - adta fel a hiábavaló küzdelmet az idegen. - De aztán ne
mondja, hogy nem figyelmeztettem! Pedig én meg tudnám menteni a város hangjait
Parmezántól.
- Hogyan?
Hakinyiti nagy lendülettel rácsapott a hóna alatt terpeszkedő könyvre. - Ezzel
itt, ni! Megmutatom - azzal kinyitotta a könyvet, és Halljakend orra alá dugta.
- Nézze meg!
- Mit? - értetlenkedett a főhivatalnok az üres, hófehér lapok láttán. Alighogy
megszólalt, Hakinyiti Becsuki nagy durranással becsukta a könyvet. - Így ni! -
vigyorgott elégedetten. - Most már a könyvben őrzöm a hangját.
- Micsoda? - kérdezte Halljakend. Azaz csak kérdezte volna, mert döbbenten
tapasztalta, hogy egyetlen hang se jön ki a torkán.
- Ne erőlködjön - verte hátba barátságosan az idegen -, a hangja már a könyvben
van. Amíg én ki nem szabadítom onnan.
- És mikor szabadítja ki? - akarta kérdezni Halljakend, de csak némán tátogott.
- Persze könnyebb lett volna, ha segít, de azért így is boldogulok. Mindenkinek
a hangját összegyűjtöm - mosolygott magabiztosan Hakinyiti Becsuki. -
Mindenkiét! Így megakadályozom, hogy az a gaz Parmezán elrabolhassa a
városlakók hangjait. Aztán ha látja, hogy hiába jött, nem tehet mást, mint hogy
dúlva-fúlva eltakarodik. És a város megmenekül.
Halljakend csak állt szótlanul, torkára szorított kézzel, és tehetetlenül
nézte, ahogy az idegen vidáman sarkon fordul, és kifelé indul az épületből.
Kardoszjánosz mellé érve Hakinyiti Becsuki ismét kinyitotta a könyvet. - Látott
már ilyet? - kérdezte mosolyogva.
- Milyet? - nézett a lapok közé Kardoszjánosz. Szinte még ki se nyitotta a
száját, Hakinyiti Becsuki nagy csattanással már be is csapta a könyvet, és
nevetve kilépett a Legfőbb Hivatal méltóságot árasztó kapuján.
