|
|
A szeretet a legfontosabb, legnemesebb dolog a világon.
Ha mindenki szeretné a másikat, sokkal jobb lenne a világ.
Bennem például nagyon sok szeretet van. Főként persze embertársaim iránt.
Hiszen gyarlók vagyunk és esendőek, s csak akkor élhetünk igazi keresztényi
életet, ha toleránsak és megértők vagyunk, s a gyűlöletet messze űzzük
boldogságos szívünkből.
Én örülök, hogy ilyen ember vagyok. Annyi a szeretet bennem, hogy néha csak úgy
bugyog, meg fortyog az a sok szeretet. Elindul a bal felső kamrából, átcsurran
a pitvarba, aztán onnan továbbfolyik, kicsit megpihen a pocakomon, majd alul
kiürül.
Néha megyek az utcán, és azt látom, hogy engem figyelnek az emberek. Megbámul,
aki szembejön.
Mit néznek ezek rajtam?
Aztán rájövök. Hát ott folyik az a sok, drága szeretet a földre, a ruhámról.
Csöpög lefelé. Egyesek meg nem veszik észre, és rátaposnak. Az meg szegény csak
nyög a néma fájdalomtól.
- Hát nem látod, te tinó - ordítok ilyenkor szent, keresztényi fölháborodással
-, hogy ott gyömöszölöd a földbe azt a gyönyörű szeretetet? A legszentebb
érzést?
Azok meg csak néznek rám bambán. Vagy röhögnek.
- Megörült ez a pasi - mutogatnak, és mocskos sarkukkal sárba gyalázzák az én
gyarló emberek iránti szépséges érzésemet.
Persze nekem több se kell. Belevágok a pofájukba a mocskoknak, hát mit
képzelnek ezek az ivarplacébók, megölik a szeretetet, és még ki is röhögik a
jámbor, melegszívű, derék embert? Aki úgy szereti őket, mint azok a buta,
telhetetlen, kövér amerikai tömegdarabok azt a nyomorult hamburgert! Ami tele
van patkányhússal, mert annyi marha a világon nincs, mint amennyi hamburgert
ezek megzabálnak! Különben is, miféle nyavalyás emberutánzatok azok ott
Amerikában?! Csak furikáznak fel-alá a kiglancolt, uszálygigant autóikkal, és
építik azt a rohadt sok felhőkarcolót egyre, amiből annyi van, mint marhán a
billog. Aztán majd csak csodálkoznak, ha kilyukad az ég, mert összevissza
karcolják ezek a házépítmények! Hiszen ezeken a likakon esik le az a sok eső,
meg a hó, meg ami leesik! Utána meg majd bámulhatnak azzal az értelemhiánytól
eltorzult ronda arcukkal, amikor oldalára dől a mi szép Földünk ezektől a vacak
tornyoktól!
És ezek a humán törtrészek ma a világ vezetői!
No és azok a hasítottszemű, lapáttal orrba vert, kihányt tojjássárga-színű
keleti népek! Akik nem beszélnek egyetlen normális emberi nyelvet se, csak lóg
ki a vörös nyelvük a szájukból, és nyervákolnak egyre, mint valami bagzó
kandúr! Meg falják azt a ménkű sok rizsát a hurkapálcáikkal, mert még a villa
és kés használatát se képesek megtanulni. Ezek a nyúlszaporulatok!
Hát hol vannak ezek a szeretettől? Ettől a fenséges, magasztos érzéstől, mely
előreviszi a világot, mint a szenet a csille.
Időnként hosszasan eltöprengek ezen, és elérzékenyülök ilyenkor mindég. Mily
nagyszerű érzés, hogy nekem csurig van a szívem embertársaim iránti megértéssel
és szeretettel! A legszívesebben kinyomnám a szemét azoknak a rohadt
állatoknak, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy a legnemesebb cél
felkarolni társainkat, szívünk melegével simogatni azokat, akik nálunk
elesettebbek, akik erre rászorulnak! Hát hogy nem lehet ezt megérteni?
El kell hát gondolkodni végre ezen a nemes érzésen, mert minél többen vagyunk,
akik mély és alázattal teli szeretettel és megértéssel veszik körbe
embertársaikat, annál kevesebben maradnak ezek a reménytelenül mocskos,
nemzetietlen, hazaáruló, csótánynál is rosszabb kócpatkányok, akiket el kell
taposni végleg, és addig ütni őket, amíg ki nem szorul belőlük a szusz.
Az lenne jó, ha összefognánk, és egyre többen és többen éreznének imígyen
ezekről a fennkölt, nemes és gyönyörűséges dolgokról!
Akkor sokkal jobb lenne az életünk…
|
|