Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pékmester és neki egy szép felesége.
Hamarosan született egy lányuk, akinek olyan fehér volt a bőre, mint a
konyhaszekrény. Ezért el is nevezték Hófehérkének.
Hófehérke anyja, szegény, belehalt a szülésbe - mert akkoriban még nem volt
ilyen kiváló az orvosi ellátás -, és a derék pékmester, hogy anyát szerezzen a
csöppségnek újból megnősült.
A mostohaanya azonban csak a saját szépségével törődött, mert díjat akart
nyerni a szépségversenyen. Beszerzett hát egy kompjútert, ami minden áldott nap
felvilágosította, hogy ő a legszebb a világon, mert erre volt programozva. Egy
szép napon azonban a tükörnek álcázott kompjúter elromlott, és azt találta
mondani, hogy Hófehérkénél nincs szebb a földön. Mérges lett erre a mostoha, és
addig rugdosta a számítógépet, míg belefájdult a lába, de a csökönyös gép akkor
sem mondott mást. Ekkor a mostoha elhatározta, hogy elteszi Hófehérkét láb
alól, pedig az nem is akart indulni a szépségversenyen, de hát a nyanya nem
gondolt erre, mert nem volt neki annyi esze. (Lám min múlik egy mese
története!) Fogadott hát egy bérgyilkost, akinek meghagyta, hogy Hófehérkét
dobja a Dunába.
A gonosz ember ezt meg is tette, de az már nem érdekelte, hogy a folyó
befagyott, így Hófehérkének nem esett bántódása. Szegény lány feltápászkodott a
jégről, és egy erőbe menekült a mostoha haragja elől.
Már estefele járt, mikor megpillantott egy csöpp kis házikót. Be akart menni,
de az ajtó olyan kicsi volt, csak hason csúszva fért be rajta. A nagy
erőlködésben úgy elfáradt, hogy rögtön ledőlt valamennyi ágyra aludni.
Éjszaka hazajöttek a kis házikó gazdái, hét pöttömnyi törpe. Mikor észrevették
Hófehérkét, nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. Végül nem mentek sehova,
maradtak a házban. Hófehérke hamarosan felébredt, és elmesélte élete rövid
történetét. A törpék úgy megsajnálták, hogy na! Befogadták maguk közé
házvezetőnőnek, s talán még ma is boldogan élnének, ha a gonosz mostoha nem
folytatta volna a mesterkedéseit.
De bizony folytatta! Az egyik mesekönyvből megtudta, hogy Hófehérke nem halt
meg. (Türelmetlenségében nem olvasta tovább a mesét, pedig jobban járt volna!)
Felöltözött hát kofának, és elment Hófehérkéhez almát árulni. Hófehérkének
nagyon ízlett a finom alma, és megkérdezte:
- Mennyi az alma kilója, néni?
- Ezer forint! - vigyorgott álnokul a banya.
Ezt hallván Hófehérkének torkán akadt a falat, és eszméletlenül esett össze, a
gonosz mostoha pedig kezét dörzsölgette örömében, hogy többé nem lesz gondja a
szépségverseny miatt.
Amikor a törpék hazatértek munkájukból, megdöbbenve látták a halott Hófehérkét.
Sírtak sokat, mert drága volt a koporsó. El kellett adniuk a házukat, hogy
tisztességesen eltemethessék Hófehérkét.
Elindultak hát, vállukon a koporsóban fekvő Hófehérkével a kerepesi temető
felé. Hosszú volt az út nagyon! A rövid lábú törpék három nap múltán meg is
unták a végeláthatatlan gyaloglást, mérgesen a földhöz vágták a koporsót, és
mentek, ki merre látott.
A rázkódástól Hófehérkének kiesett a torkából az alma, s a leány feléledt!
Megette a finom almát, mert éhes volt nagyon, majd hazament az apjához, aki
boldogan fogadta elveszettnek hitt gyermekét.
Hogy ne legyen útjukban, Hófehérke agyonütötte a gonosz mostohát egy baltával,
s azóta együtt süti apjával a sok rossz és ízetlen kenyeret
Mi meg vesszük, és esszük.
