Élt egyszer egy király, aki olyan sokat nézte a Big Brothert, hogy egészen
beleszomorodott. Csak sírt-rítt egész ülő és álló nap. Végül aztán kidoboltatta
az országban, hogy aki visszahozza a jókedvét, az elnyeri fele királyságát és
fele ségét! Érkeztek is az ország minden részéből a különböző jött-mentek, de
alighogy jöttek, már mentek is, mert bizony egyiknek sem sikerült felvidítania
a királyt. Be kellett hát látnia az udvar népének, hogy itt már nem segíthet
más, csak egy meghívásos közbeszerzési pályázat. Meghívták tehát a messze
földön híres tanácsadót.
- Balra, jobbra, le és felséges királyom, azért vagyok én a messze földön híres
tanácsadó - mondta büszkén a messze földön híres tanácsadó -, mert pontosan
tudom, mire van szükséged!
- És mire van szükségem? - hüppögött a király.
- Vidámságra - mutatott rá a messze földön híres tanácsadó, majd felvette
tiszteletre méltó tiszteletdíját, és távozott. (Hiszen tudjuk jól, hogy a
közbeszerzés arról szól, hogy aki benne van, az közbe' szerez.)
- Az ám! - ámult el a király, s ettől olyan szomorú lett, hogy kihullott az
összes szőre.
- Vidámságot kell csinálni a királynak! - adta ki a jelszót a helytartó, akinek
az volt a dolga, hogy vigyázzon a király helyére amíg távol van, nehogy
elfoglalja valaki. - Bízzuk meg vele a király mágikus erejű sógorát!
- Vidámságot nem lehet csinálni, annak belülről kell jönnie, mint az építő
kritikának - mondta a király mágikus erejű sógora, - ám én tudom, hogyan lehet
vidámságot csalni a király szívébe!
- És hogyan?
- Ki kell kapcsolni a tévét!
Kikapcsolták.
A király ettől még bánatosabb lett, és még a füle is könnyezni kezdett.
Néhány milliós végkielégítéssel elbocsátották hát a király mágikus erejű
sógorát, és a visszakapcsolt tévé előtt ülve tovább vártak a csodára.
A csoda helyett azonban a díjbeszedő jelentkezett a királynál.
- Uram-királyom, nem tudom, hogy vidíthatnám fel ségedet, de azt tudom, hogy
nem fizette ki a palota villanyszámláját. Sürgősen pótolja hát, mert ellenkező
esetben úgy kikapcsoljuk az áramot - sőt még a béramot és a céramot is -, hogy
csak úgy ketyeg. Nem lesz aztán több Big Brother!
Meg is rémült erre az udvar népe! Odaadták gyorsan a díjbeszedőnek a király
összes megtakarított Porschéjét meg felügyelő bizottsági tagságát, és útjára
engedték, csak a ramokat hagyja békén!
A király meg pityergett tovább megállás nélkül, mint egy beragadt csengő.
Az emberek már szinte lemondtak arról, hogy egyszer újra vidám uralkodójuk
lesz, mikor a helytartónak váratlanul nagyszerű ötlete támadt:
- Alakítsunk kuratóriumot!
Gyorsan alakítottak hát egy kuratóriumot. A legélelmesebbek, nevezetesen az
ácsok, a szakácsok, a takácsok, a virgácsok és a pilácsok úgy határoztak, hogy
akinek nem ács-csal végződik a mestersége, nem is kerülhet be a kuratóriumba.
Ebből aztán nagy kalamajka kerekedett. A színészek, építészek, szemészek,
sebészek, révészek meg kérészek úgy megsértődtek, hogy csak egy ellenkuratórium
létrehozásában tudtak megvigasztalódni. A két testület aztán heteken keresztül
veszekedett, hogy melyik az itim, itimebb és a legitimebb, s már arról is
megfeledkeztek, hogy miért is jöttek létre.
A királyt azonban valahogy ez sem derítette jobb kedvre, pedig lassan már az
egész ország ezen röhögött.
A sok bánatnak végül a TV2 producere vetett véget, aki megjelent a király
előtt, és bejelentette, hogy vége van a Big Brothernek. Ez ugyan nem volt igaz,
de a király annyira megörült neki, hogy kizöldültek a hajhagymái. Gyorsan a
producernek adta fele királyságát és fele ségét, majd némi megfontolás után
lecsapatta az összes fejüket, nehogy bárkinek is még egyszer eszébe jusson
ilyen borzalmas tévéműsort csinálni.
Azóta boldogan él, mert sosem hallott még a Való Világról…
Hej, ha mi is, ha mi is úgy lehetnénk!
