Az elvarázsolt város

- Nocsak - mondta álmélkodva, mert mindig ezt szokta mondogatni, ha valami érdekeset lát. Ez a látvány pedig roppant érdekes volt!

- Mi a csuda! - tette még hozzá, mert ezt is szokta mondogatni ilyen esetekben. - Hát ezek meg micsodák?

Lábalóga Szilveszter ugyanis még sosem látott bimbambuszokat. Még csak nem is hallott róluk. Persze ezen nem lehet csodálkozni, hiszen olyan sok dolog van a világon, amikről nem értesült még az ember fia!

A bimbambuszok (akik pedig még Lábalógáról nem értesültek), egy réten röpködtek a levegőben fel és alá. Valamint jobbra és balra - mindig éppen arra, amerre a kedvük tartotta.

- Nicsak, egy idegen! - vette észre az egyikük. Odareppent Lábalóga Szilveszter orra elé, és alaposan megbámulta.

- Jó napot! - mondta a vándor. - Akarom mondani: szervusz - javította ki magát, mert úgy érezte, hogy ez a köszönési forma jobban illik ide.

- Bim-bam - billentette meg harangszerű szoknyáját a bimbambusz, aki közelről egészen úgy nézett ki, mint egy csöppke tündérlány. Vagy inkább egy amolyan tündérvirág-féle. Hiszen szirom volt a szoknyája, vékony szár a teste. Csakhogy a virágoktól eltérően ő repülni is tudott. No meg bimbamolni.

Ez biztos azt jelenti: szervusz - gondolta Lábalóga. Ezért azt válaszolta: - bim-bam!

- Bam-bam-bim! - nevetett fel a kis virág. Libbent egyet, és már ott sem volt. Aztán kiderült, hogy csak azért hagyta ott a vándort, hogy egy tündértársával térjen vissza.

- Bim-bam-bim-bim - csilingeltek vidáman Lábalóga előtt, és kíváncsian repdesték körbe-körbe.

- Bim-bam. Bim-bim - próbálkozott találomra a vándor. A két bimbambusz erre szanaszét dőlt a kacagástól.

- Vajon mit mondhattam? - morfondírozott Lábalóga.

- Hinka - mutatott magára az egyik lány.

- Malinta - hajtotta meg a fejét a másik.

- Nicsak, ti nemcsak bimbamolni tudtok? - csodálkozott a vándor. - Lábalóga Szilveszter - mutatkozott be ő is.

Ez a név láthatóan nagyon tetszett a két kis bimbambusznak. Kacagva ismételgették - Lá-bam-ló-bam Bim-veszter.

A nap végére a vándor már minden fontos szót ismert bimbam-nyelven. Nagyszerűen elbeszélgetett a lányokkal, egészen estig.

Ám amikor a nap búcsúzni kezdett a világnak ettől a felétől, Lábalóga Szilveszter észrevette, hogy a kis tündérlányok egyre fáradtabban harangoznak, és egyre lassabban repkednek a virágok között.

Aztán a nap visszahúzta házába utolsó sugarait is, és az est leszállt.

Lábalóga megdöbbenve látta, hogy az egyik tündérlány lezuhan a földre. Szíve összeszorult. Vajon mi baja lehet szegénynek? Mire végiggondolta volna, hogy mit is tegyen, lehuppant a földre egy másik is, majd hamarosan a harmadik, és aztán szép sorban az összes többi.

A vándor rémülten rohant be a rétre.

- Mi lett veletek, gyönyörűségeim?

A tündérlányok azonban nem voltak sehol. A zöld fűben csak színes virágok üldögéltek, de a röpködő, muzsikáló lányoknak nyomát se találta!

- Hova tűntetek? - hűlt el Lábalóga, és nagyon szomorú lett, hogy ilyen gyorsan vége lett a csodálatos látomásnak.

Az éjszakát a tisztás szélén töltötte egy bokor aljába húzódva, hátha mégis előkerülnek apró barátai. Mikor a nap első sugarai kikászálódtak a fák mögül, Lábalóga Szilveszter szemei is kipattantak.

És akkor meglátta a Harmattündért. Persze nem tudta róla, hogy ő a Harmattündér, mint ahogy a Harmattündér sem tudta, hogy ő Lábalóga Szilveszter. Gyakran van ez így az életben, ezért olyan hasznos, ha bemutatkozunk a másiknak.

A vándor azonban nem akart bemutatkozni, sőt megmukkanni se mert, mert félt, hogy ez a látomás is elillan, mint a bimbambuszok az előző éjjel.

A Harmattündér hosszú, fehér ködfátyolba burkolózott. Virágról virágra libbent, és egy-egy harmatcseppet pottyantott a növények szirmára, amik ekkor kipattantak a földből, és a levegőbe röppentek. Lábalóga meglepve látta, hogy nem is virágok azok, hanem kedves barátnői, a tündérlányok! Mikor Hinka és Malinta is felébredt a Harmattündér cseppjeitől, a vándor nem tudta türtőztetni magát tovább, vidáman kurjongatva berohant a rétre.

- Hinka! Malinta! - kiabálta.

A Harmattündér rémülten nézett Lábalóga Szilveszterre.

- Nem bánt, a barátunk! - csilingelték a lányok, és vidáman röpködték körbe új ismerősüket.

- Te hogy kerültél ide? - dörrent rá a Harmattündér Lábalógára.

- Éppen csak erre jártam - szeppent meg a vándor.

- Nem értem! - csóválta meg a fejét elégedetlenül a Harmattündér. - Ide ember fia nem tehetné be a lábát! Majd adok én azoknak a semmirekellő őrmanóknak! Biztosan már megint elnyomta őket az álom!

- Nem bántok én senkit sem! - szólt önérzetesen Lábalóga. - Tőlem nem kell féltened a bimbambuszokat! Nagyszerűen összebarátkoztunk.

A Harmattündér azonban szigorúan rázta a fejét. - Akkor se jöhetsz ide többet! Ez tiltott terület! A bimbambuszok biztonsága mindennél fontosabb, és ez az egyetlen rét a környéken, ahová elrejthetem őket a sárcsúszó poloskák elől!

- De hát én nem…

- Búcsúzz el tőlük! - zárta le a vitát a Harmattündér. - Holnap reggelre már semmire sem fogsz emlékezni, álmodban mindent kitörlök az agyadból.

- Legalább ezt a napot hadd töltsem még Hinkával és Malintával! - könyörgött Lábalóga. - Ennyit igazán megengedhetnél még meg nekem!

A Harmattündér elgondolkozott. - Rendben van! - bólintott végül. - Nem érzek gonoszságot benned. Ma még itt maradhatsz, és játszhatsz velük.

- Nem vihetném el Hinkát és Malintát éjszakára is? - kérdezte Lábalóga szorongva. - Kérlek! Csak egyetlen éjszakára!

- Mi értelme lenne? Éjszaka nem tudsz velük kezdeni semmit. Alszanak!

- Legalább nézhetném őket még egy kicsit…

- Nézd őket itt!

- De itt sötét van!

- Hadd menjünk! - csilingelték izgatottan a lányok. - Végre valami mást is látnánk, nem csak ezt a rétet!

- Nem bánom, menjetek! - sóhajtott a Harmattündér, és szigorúan a vándorra nézett. - De hajnalra visszavarázsolom őket ide, és sohasem találkozhatsz velük többé!

A nap végén Lábalóga Szilveszter bánatosan ballagott vissza apró házához.

Egész éjjel a virágcserépbe ágyazott kis bimbambuszokat nézegette, s közben egyre csak azon töprengett, amit a Harmattündér mondott: hogy el fogja felejteni őket. Márpedig ő nem akarta elfelejteni apró barátait!

- Mi lenne, ha nem aludnék egész éjjel? - morfondírozott. - Akkor talán nem hat az álomvarázslat!

Ezen hosszasan elgondolkodott.

- Ez az! - szögezte le végül határozottan. - Ez lesz a megoldás! Nem alszom egy fikarcnyit sem!

Így aztán csak járkált szobájában föl s alá, órákon keresztül. Várta a hajnalt. Ám egyszer csak elfáradt.

- Leülök egy kicsikét - gondolta. - Nem alszom, csak leülök. Attól még nyitva tudom tartani a szemem!

Leült a padlóra, és úgy nézegette a bimbambuszokat. Visszaemlékezett az eltelt napra, amikor lassan, sok nevetés közben megtanulta a bimbam-nyelvet. Maga előtt látta a rétet és a vidáman repkedő tündérlányokat. Aztán látta a Harmattündért, amint harmatcseppekkel ébreszti fel az alvó virágokat. Mit keres itt a Harmattündér? - csodálkozott -, hiszen nincs is még reggel!

A Harmattündér háta mögül ekkor hirtelen hatalmas rovarok tűntek fel, és sárszínű testükkel elözönlötték a rétet.

- Nem! - riadt fel Lábalóga, és egy darabig értetlenül bámulta az alvó bimbambuszokat. - Csak álmodtam - szögezte le végül megnyugodva. - De nem ülhetek le egy pillanatra sem, mert megint elalszom.

Kisétált a ház elé, és megbámulta a csillagokat.

- Szépek vagytok - mondta nekik. A csillagok pislogva néztek vissza rá, mintha csak szólni akarnának. Lábalóga szinte hallotta is gyenge hangjukat. - Baj van! - suttogták a csillagok. - Baj van!

- A sárcsúszó poloskák! - eszmélt rá a vándor hirtelen, és rohanni kezdett.

Mikor odaért, a gyönyörű rét tele volt az álmában is látott hatalmas rovarokkal. Falták a füvet, a bokrokat, a virágokat! Az ő bimbambuszait!

- Hej! Takarodjatok innen! - üvöltötte Lábalóga kétségbeesetten, és egy hatalmas husángot tört le sietve az egyik fáról. Ütötte-vágta a poloskákat, ahol érte, karja járt, mint a cséphadaró. Meg se pihent addig, míg egyetlen rovart is látott.

Mire az utolsó sárcsúszó poloskát is elkergette, a fák lombjai mögül előbukkant a hajnal első sugara.

A Harmattündér döbbenten állt a rét szélén, s könnyező szemmel nézte a pusztulás nyomait.

- Hát ide is utánunk jöttek! - mondta keserűen.

- Most mi lesz? - kérdezte rémülten Lábalóga. - Mi lesz a bimbambuszokkal? Meghaltak?

A Harmattündér nem válaszolt. Letérdelt a földre, és egyenként vizsgálta meg a megtépett tündérlányokat.

- Élnek! - állapította meg sóhajtva. - De sokáig kell aludniuk. Talán egy év is eltelik, mire felgyógyulnak. Itt kell maradnom, hogy ápoljam őket! Hol van Hinka és Malinta? - nézett Lábalógára.

- Otthon - rebegte a vándor. - Biztosan alszanak.

- Szerencse, hogy nálad voltak - sóhajtott a Harmattündér. - Ne is hozd vissza ide őket! Tudnál róluk gondoskodni egy ideig?

- Hát persze!

- Itt ez a kis üvegcse, hajnalharmat van benne. Ezzel ébresztheted őket minden reggel. Egy év múlva gyertek ide vissza, addigra talán a többiek is felgyógyulnak!

- Elég lesz ennyi harmat egy évre? - aggódott Lábalóga.

- Akár kettőre is.

- És… hány órakor kell őket felébresztenem?

- Mindegy - mosolyodott el a Harmattündér. - Bármikor felkeltheted őket, legfeljebb kicsit fáradtak lesznek, ha nem alszanak eleget. De amikor a nap lenyugszik, maguktól álomba merülnek, láthattad magad is. Vigyázz rájuk!

- Vigyázok! - kiáltott Lábalóga Szilveszter. Magához ölelte a kis üvegcsét, és rohant vissza kis házához, az ő két bimbambuszához.

- Ha bármi baj van, itt megtalálsz! - kiáltott utána a Harmattündér.

Így történt, hogy Lábalóga Szilveszter abbahagyta a vándorlást, és letelepedett a város melletti erdőben.